Egy idős férfi ül velem szemben. Meglehetősen kellemetlen szaga van. A mellettem ülő utasok másik helyre húzódnak. Én szándékosan maradok. A férfi tömény szeszt iszik egy üvegből, és engem is megkínál. Udvariasan visszautasítom. Nyilvánvaló, hogy magányos, és társaságot keres. Beszélni kezd. Megtudom, hogy nincs otthona, de valaha volt szakmája, és szeretett egy nőt. Valahol itt, a városban élnek a gyerekei is, akiket már nagyon régóta nem látott. Mert aztán minden másképp alakult…
Hallgatom, néha kérdezek tőle valamit, és elismerően fogadom a bűvészmutatványokat, amelyeket kissé ügyetlenül próbál bemutatni a kezével és az ujjaival. Azt meséli, régen ez volt a hobbija. Fontos, hogy az embernek legyen hobbija — kiáltja oda mindenkinek, aki felszáll az elővárosi vonatra. Most Schönefeldbe szeretne menni, de igazából mindegy is. Végül velem utazik egészen addig a megállóig, ahol leszállok. Mielőtt elválnánk, szívélyesen elköszönünk egymástól. Ráébredek, hogy csodálom a gondtalanságát. Ugyanolyan ember, mint bármelyikünk: van múltja, vannak vágyai és tervei, örömei és bánatai.
Mit jelent embernek lenni? Mindannyian azt mondjuk: „én”. De vajon értjük-e, mi ez az én? A természetben mindennek megvan a maga dolga. A tigrisnek, a kígyónak, a virágnak… Mindegyik tudja, mi a dolga. Mintha csak az ember nem tudná, miért jött erre a világra. Így hát szüntelenül keresünk: önmagunkat, a sorsunkat, a beteljesülést; általánosan elfogadott szabályokat és normákat; okokat, lehetőségeket és eredetet; újra meg újra az élet és a halál értelmét; magyarázatot, értelmet és szeretetet. Mindenki a maga módján.
Van, aki meg akarja változtatni a világot. Más a szórakozást és a fogyasztás örömeit hajszolja. Egyesek beérik szép szavakkal vagy tudományos elméletekkel. Mások beleszeretnek magába a keresésbe, és örökre keresők maradnak. Megint mások elfelejtik, mi indította őket keresésre, és mit is akartak megtalálni. És vannak, akik már semmit sem akarnak. Ha nem lennének azok az erős ragaszkodások — az alváshoz, az ételhez, a pénzhez, a hírnévhez és a szexhez —, amelyek mindannyiunkat érintenek, az élethez kötnek, és újra meg újra elindítják bennünk a kérdezést és a keresést…
Egy bölcs egyszer azt mondta: „A hegy hegy, a folyó folyó.” Ez kétségtelenül igaz. Világosan tükrözi az igazságot. De hogyan válik ez valósággá? Hogyan működik, és mit jelent a cselekvésben ennek az igazságnak a megtapasztalása?
Elég-e azt mondani: „A görögdinnye görögdinnye”? Ha tudni akarjuk, mi a görögdinnye, fognunk kell egy kést, fel kell vágnunk, és ennünk kell belőle egy darabot: „Á, de finom! Szóval ez a görögdinnye!”
Beleharapni. Figyelni. Egyszerűen megtenni, amit meg kell tenni! Ehhez meg kell érkeznünk: a másik emberhez és önmagunkhoz, éppen ebben a pillanatban. Ez csak akkor sikerülhet, ha semmi sem áll közénk: sem a „jó”, sem a „rossz”, sem vonzódás, sem ellenszenv. Akkor a hegy hegy, a folyó pedig folyó.
Visszatérni önmagunkhoz a jelen pillanatban, és felismerni: minden mindig teljes. Mi hiányozhatna? Ha ez a pillanat tiszta, és a következő is, majd az utána következő is… akkor az életünk is világossá válik: a helyzet, a hozzá való viszonyunk és az, hogy mi a dolgunk benne. Életünk és tetteink összhangba kerülnek a valósággal. A belső és a külső eggyé válik. Ekkor a hegy már nem pusztán hegy, a folyó pedig nem pusztán folyó: az igazság bennünk tükröződő tiszta képe az igazság eleven tapasztalatává válik. A hegy zöld, a folyó áramlik. Így aztán, ha rászoruló emberrel találkozunk, megpróbálunk segíteni rajta. A zenben ezt nevezzük nagy együttérzésnek vagy a bódhiszattva nagy útjának.
Fedetlen mellel, mezítláb érkezik a piacra. Por és hamu borítja, egész arca széles mosolyra derül. Nem folyamodik titokzatos erőkhöz, mégis virágba borítja az elszáradt fákat.
Nyitott kézzel jelen lenni a piacon, megtenni, amit meg kell tenni: segíteni ott, ahol segítségre van szükség. A bódhiszattva a nagy Nemből a nagy Igenbe lépett át. Lényegét nem az adja, hogy megmarad a semmi eredendő egységében, túl a sokféleségen és az ellentéteken. Hanem az, hogy elevenné válik benne az összekapcsolódás és az egység tapasztalata: annak megélése, hogy ami különállónak látszik, összetartozhat. A világ középpontja ez az Egy, amely nem más, mint a másik ember — s vele együtt az egész világ, valamennyi lényével.
„A hegy zöld, a folyó áramlik” így válik a nagy szeretet, a nagy együttérzés és a bódhiszattva nagy útjának kifejezésévé. Azt jelenti: lenni — együtt lenni — egymásért lenni.
A nagy együttérzés nem csupán Buddha, Jézus, Gandhi, Teréz anya és a sok más, itt fel nem sorolható ember életében válik valósággá. Lehetőségként mindannyiunkban ott rejlik. Megteremthetjük a feltételeit annak, hogy félelem nélkül, nyitottan és együttérzően forduljunk a másik ember felé: nyitott kézzel.
Hogy kibontakoztassuk ezt a bennünk rejlő lehetőséget, zen gyakorlásunkat minden lény keresésének, szenvedésének és reményének szenteljük. Annak az igazságnak a megtapasztalását szolgáljuk vele, amely mindenütt jelen van, és bármikor átélhető: minden úgy elég, ahogyan van.
Az érző lények számtalanok; fogadjuk, hogy mindet megszabadítjuk.
A téveszmék végtelenek; fogadjuk, hogy mindet felszámoljuk.
A tanítások határtalanok; fogadjuk, hogy mindet elsajátítjuk.
A Buddha útja felfoghatatlan; fogadjuk, hogy megvalósítjuk.
Arról van szó, hogy a keresés, az elengedés és a visszatérés mögött felvillanó igazság tapasztalatát újra átültessük az életbe, ahol mindig is mindennapi valóság volt: a hegy zöld, a folyó áramlik.
Egy nap nagy nyugtalanság támadt a kolostorban. A keleti szárny szerzetesei egy macskán vitatkoztak a nyugati szárny szerzeteseivel.
„Ez a mi macskánk!”
„Nem, a miénk! Hiszen mi etetjük mindennap!”
Így ment ez oda-vissza, mígnem Nan-csüan mester közéjük lépett. Megragadta és felemelte a macskát. Másik kezében kést tartott. Felkiáltott:
„Szerzetesek! Mondjatok egy szót, és mentsétek meg ezt a macskát!”
A szerzetesek nem tudtak felelni, ezért megölte a macskát.
A Kapujanincs átjáró (Wu-men-kuan) 14. esete.
Hogyan mentheted meg a macskát?
A zen tapasztalatának bölcsességgel kell párosulnia, hogy tettekben is megnyilvánulhasson. Akkor megmenthetjük a macskát, amelyet Nan-csüan mester mind a mai napig a magasba tart:
„Mondjatok egy szót!”
Mukyong JDPSN (Ji Kwang zenmester)
