A világ tele van szenvedéssel. Hogyan lehet véget vetni neki?

Heti tanítás
szombat, 2019 május 25. - szombat, 2019 június 1.

Nem igazán gondolkozom zen tanítványokban és zen tanítókban, zen gyakorlókban gondolkozom. Akár sokat, akár keveset gyakorolunk, mindannyian gyakorlók vagyunk. Legyünk akár tanítványok, akár tanítók feladatunk a gyakorlás. Mi világiak néha sokat, máskor keveset tudunk gyakorolni, de mindenképp fent kell tartanunk a gyakorlatunkat. Tanítványként ez legnagyobb dolog, amit a szanghánkért tehetünk, tanítóként pedig ez a tanítás veleje. De hogyan tudjuk egymást erre bátorítani?

A Kvan Um honlapját nézegettem, és rábukkantam egy levélre, amit Soeng Hyang zen mester (Barbara Rhodes, Bobby) írt a nővérének 1978-ban, egy évvel azután, hogy megkapta az inkát, de jóval azelőtt, hogy zen mester lett. Éppen egy 100 napos elvonulásra készült, és a nővére szerette volna tudni, mi késztette rá. Bobby a következőket írta: „A világ tele van szenvedéssel. Hogyan lehet ennek véget vetni? Minden egyes emberi lényben ott van az együttérzés és bölcsesség csírája, amit nagy gonddal kell ápolni. A mi felelősségünk, hogy megtaláljuk ezt a csírát és mindent megtegyünk a növekedéséért.”

„Először is hinned kell benne, hogy rendelkezel ezzel a csírával. Utána pedig minden erőddel fel kell tenni magadnak a kérdést: Mi ez a csíra? Ha őszintén keresed a választ, meg fogod érteni, mindenki éppen olyan, mint te és mindenki rendelkezik ezzel a csírával. Ezután nem lesz több önös vágyad, csak mindenkinek meg szeretnéd tanítani, hogyan találja meg a saját csíráját.”

„A megvilágosodás a magadban való hit, a csírád meglelése. A feladatod azonban ezzel nem ér véget. A tudatodnak olyan erőssé kell válni, hogy minden pillanatban és helyzetben bölcs és együttérző maradjon.”

A teendőnk tehát megtalálni ezt a csírát, és az együttérzés virágává nevelni. Meglátni ezt a csírát másokban, és így anélkül, hogy ezt mondanánk, az ő csírájuk virágba borulását is elősegíteni.

Szung Szán zen mester ilyen volt. Nem kellett mondania, anélkül is világos volt, hogy őszintén hitt bennünk. Pontosan ez az, amit adnunk kell egymásnak, őszintén hitet egymásban. Hinni a nem tudó tudatunkban, az erős középpontunkban és a célunkban. Hinni a Buddha természetünkben, a tiedben, az enyémben és mindenkiében. Számomra a zen tanítvány esszenciája a gyakorlás és gondoskodás arról a bizonyos csíráról magunkban és mindenki másban.